Cikkek
- Részletek
- Kategória: Cikkek
Tudtad?
Ma a nemzetközi szabvány szerinti papírméreteket használják minden országban, kivéve az Egyesült Államokat, Kanadát és némely más amerikai országot.
Ezt a nemzetközi szabványt ISO 216-nak hívják. Az ISO-féle papírméretek mind közös oldalarányon alapulnak: 1:\sqrt{2}, vagyis kb. az 1 : 1,4142 arányon. Ennek az aránynak az előnye az, hogy az eredeti ívet akárhányszor is hajtják félbe, az megőrzi oldalainak eredeti arányát. Bevezetése a XVIII. században élt Georg Lichtenberg nevéhez köthető. Ez az arány az átméretezést is lehetővé teszi anélkül, hogy a lap tartalma sérülne. Az A4-es lap például A3-asra nagyítható, mialatt az eredeti anyag arányait pontosan megőrzi. Azokban az országokban, ahol az ISO 216-ot használják, az irodai másológépek egyik fiókját gyakran A4-es, a másikat A3-as papírral töltik meg, s egy A4-es oldalt többnyire egyszerűen (például egyetlen gomb megnyomásával) fel lehet nagyítani A3-asra, vagy egy A3-ast lekicsinyíteni. Németországban az 1920-as években foglalták törvénybe, hazánkban a papírméretek szabványosítása 1936-ban kezdődött. A Magyarországon használatos méretek is a német DIN, illetve a nemzetközi ISO szabvány elvét követik. Jelölése egy nyomtatott nagybetűből (fő méretsorozat jele) és egy számból (az alapméret felezésének a száma) áll.
A szabványosítás úgy történt, hogy vettek egy 1 méterszer 1 méteres papírt, ennek az átlója a √2, tehát a rövidebbik oldal 1 méter, a hosszabbik, pedig 1,412, azaz √2, ezt nevezték el B/0-nak. A másik alapméretet úgy alakították ki, hogy a területe pontosan 1 négyzetméteres legyen, ennek a neve lett az A/0, a papírméretek kiinduló alapja.
A sorozat: Az A0-s papírív mérete 841×1189 mm. Területe 1 m². A közhasználatban elterjedt A4-es méretet az A0-s méret négyszeri felezésével kapjuk.
B sorozat: A kiindulási méret (B0) 1000×1414 mm. A hosszabbik oldalt általában lekerekítik 1400 mm-re. Régebben ezt BB-ként jelölték. Ma már a köznapi szóhasználatban a kerekített méretet hívjuk „B”-nek.
C sorozat: A ritkábban használt „C” méretsorozat nagyjából középarányosa az előbbi kettőnek, kiindulási mérete 917×1297 mm. Általában borítékok méretezésére használják.
A B1 mérete az A0 és az A1 között van nagyjából félúton. A C sorozat, melyet az ISO 269 definiál, az azonos számú A és B között van félúton. A C0 ezáltal valamivel nagyobb, mint az A0, a B0 mérete pedig a C0 méretét is meghaladja valamivel. Ez borítékolás szempontjából is előnyös. Például egy levél, melyet A4-es lapra írtak, belefér egy C4-es borítékba, amely viszont egy B4-esbe illeszthető. Létezik az A4-es méretnek egy speciális mérete, az LA4. Ezt nagyjából az A4 hosszabbik oldalának harmadolásával kapjuk, mérete 100×210 mm. A hivatalos levelek (például számlalevelek, havi számlaegyenlegek) is zömében ilyen méretűek. Az ehhez tartozó borítékméret szintén LA4 ként van jelölve, de mérete 110×220 mm. Napjainkban elterjedt borítékméret a C6/5, amelynek szélessége a C6-os, hosszúsága a C5-ös mérettel egyezik, gépi borítékolásra ezt a borítékot használják legtöbbször.
- Részletek
- Kategória: Cikkek
A pergament erre specializálódott szakemberek, a pergamenkészítő mesterek (percamenarius-ok) készítették. A pergamenkészítés bonyolult folyamat volt. Elsőként fontos volt a megfelelő minőségű bőr kiválasztása, ugyanis a középkorban a falusi állatállomány nagy része szenvedett a kullancsoktól és különféle betegségektől, melyek a pergamenkészítés számára elfogadhatatlan nyomokat hagytak volna a bőrön. A pergamenkészítők figyelembe vették azt is, hogy milyen színű volt az adott állat gyapja vagy szőre, mivel ez is befolyásolta a végtermék minőségét. A fehér juhok vagy tehenek bőréből általában fehér pergamen készülhetett, de a pergamenkészítők által a legjobban kedvelt és legjellegzetesebb barnás árnyalatú pergamenek előállításához foltos vagy barnás tehenek, kecskék bőrét használták fel. A pergamen készítéséhez a lenyúzott állati (borjú-, juh-, kecske-, esetenként ló-, nyúl-) bőrt először meszes fürdőben áztatták (melegebb éghajlatú országokban egyszerűen kiterítették a napra), majd a megpuhult szőrzetet és húst lehúzták a bőrről. Ahol csak lehetséges volt, ott a bőr külső rétegét (szőroldal) is eltávolították. Ebben a fázisban vált az irhából tulajdonképpeni pergamen. A megtisztított irhát ezután még két napig tiszta vízben áztatták, hogy kimosódjon belőle a mész, ezt követően feszítették csak ki a bőrt egy arra alkalmas kereten. Ez volt a folyamat legfontosabb része. Fontos volt, hogy az irhát nem szöggel rögzítették a keretre, hiszen az szárítás közben zsugorodott, és a szögek feltépték volna a készülő pergament. Ezen kívül a keretet is többször használták fel, emiatt sem jöhetett szóba a többszörös szögelés. A szögek helyett a kereten körben állítható kis pöckök voltak elhelyezve. "A készítő fogta a bőrt, és egyenlő távolságokra az irha lágy szegélyére kis kavicsokat helyezett, melyeket az irhával egybecsippentve zsinórokkal körbetekert. A zsinórok végeit a kereten lévő pöckökre erősítette, melyeknek elforgatásával szabályozhatta a feszítés mértékét, míg az irha teljesen rá nem simult a keretre. Ahogy az irha egyre jobban száradt és nyúlt, minden kis vágás vagy szakadás, mely a szőrtelenítés vagy vakarás közben keletkezett, kerek vagy ovális lyukká növekedett. Ilyen lyukakkal gyakran lehet találkozni középkori kódexlapokon. Ha a pergamenkészítő időben észrevette ezeket, még be tudta foltozni őket, hogy megakadályozza kitágulásukat. Némelyik kódexlapon ilyen foltozás nyomait őrzik a nyomás alatt újra kinyílt, felfeslett varrásukat megtartott kerek lyukak."[2] (Lásd: Hibás kódex képe)
A bőr tehát ennél a fázisnál már feszes és rugalmas, de még nedves volt. A pergamenkészítő állandóan nedvesen tartotta, forró vizet locsolt rá. Ezután kezdte el erőteljesen dörzsölni a lunellummal. A munka előrehaladtával a pergamenkészítő állandóan egyre szorosabbra húzta a kereten a feszítőpöcköket, és kis kalapáccsal meg is ütögette őket, hogy biztosabban tartsanak. Az irhát ezután hagyta megszáradni a kereten: ekkor már olyan feszes volt, mint egy dob. A feszítőpöckök kioldása után a száraz, hártyavékony kész pergament leemelték a kertről, hogy összegöngyöljék és/vagy raktározásra, eladásra bocsátsák. Az írásra való előkészítés a következőképpen zajlott: A pergament habkővel lecsiszolták, ami elősegítette, hogy a tinta mélyen behatoljon a rostokba. A sima felület és a fehér szín elérése érdekében krétával kifehérítették vagy mészből, lisztből, tejből és tojásfehérjéből álló keveréket dörzsöltek a bőrbe. Mindezek után méretre vágták.
Az eladásra kerülő vellumok, melyeket a középkori írnokok vagy könyvkészítők vásároltak valószínűleg nyers pergamenek voltak, melyet még nem készítettek elő közvetlenül az íráshoz krétabedörzsöléssel.
A korai időkben készült pergamenek még eléggé vastagok voltak, a XIII. században azonban ezt hirtelen egy csaknem hártyavékonyságú pergamen váltotta fel.
- Részletek
- Kategória: Cikkek
Ismét a világ legdrágább egypéldányos bélyege lett egy bíborvörös egycentes bélyeg, amelyet a 19. században nyomtak egy dél-amerikai brit gyarmaton: a bélyegritkaságot 9,5 millió dollárért árverezték el a Sotheby's keddi New York-i aukcióján.
Ez volt a negyedik alkalom, amikor a 1856-os British Guiana 1 cent Magenta rekordárat döntött árverésen. Az aukciósház azt várta, hogy a bélyegritkaság 10-20 millió dollár (2,3-4,6 milliárd forint) közötti áron fog gazdát cserélni. A vevő kilétét nem hozta nyilvánosságra a Sotheby's. David Redden, az aukciósház alelnöke szerint a mostani leütési árat nehéz lesz felülmúlni a jövőben. A bíborvörös apróság 1986 óta nem került a nyilvánosság elé. Ez az egyetlen jelentős bélyeg, amely még hiányzik a brit királyi család magán-bélyeggyűjteményéből.
A világ eddigi árverésen elkelt legdrágább bélyege egy 1855-ben hibásan nyomott svéd "sárga háromshillinges" volt, amely 2,3 millió dollárért talált gazdára 1996-ban. "Ez a bélyegvilág szupersztárja" - mondta a British Guianáról David Redden, aki Sotheby's-nél a könyvekért és kéziratokért felelős. A ritkaság utolsó tulajdonosa a néhai John E. du Pont, egy vegyipari vállalatbirodalom örököse volt, akit 1984-ben emberölésért zártak börtönbe. A bélyeget a férfi hagyatékának kezelői bocsátották árverésre.
A bíborvörös papírra nyomott, 2,5X3,2 centiméteres, feketemintás bélyegen egy háromárbocos hajó képe látható és rajta Brit-Guyana angol gyarmat mottója szerepel latinul. A British Guiana 1 cent Magenta az után került forgalomba, hogy egy londoni bélyegszállítmány késve érkezett a gyarmatra, ezért a postamester azt kérte a Royal Gazette nyomdászaitól Georgetownban, hogy készítsenek neki három bélyeget, amíg a szállítmány befut. Így született egy négycentes magenta, egy négycentes kék és az egycentes magenta. Előbbi kettőből számos, utóbbiból azonban csak a most elárverezett példány maradt fenn.
A bélyeg első tulajdonosa egy Dél-Amerikában élő 12 éves skót fiú volt, aki eladta azt egy gyűjtőnek. Neil McKinnonnak öt évig volt tulajdonában, tőle egy liverpooli ügynökhöz került, aki feltételezte, hogy ritkasághoz jutott. Ő adta el Philippe la Renotiere von Ferrarynak, a világ egyik legnagyobb bélyeggyűjtőjének, akinek halála után a berlini Postamúzeumba került. A múzeum kollekcióját az első világháború után lefoglalta Franciaország jóvátételként, majd egy sor aukción eladta azt. Így került a bélyegritkaság az Egyesült Államokba, ahol többször cserélt gazdát.
A British Guiana először 1922-ben, majd 1970-ben és legutóbb 1980-ban - ekkor du Pont 935 ezer dollárt fizetett érte - állított fel aukciós rekordot az egypéldányos bélyegek esetében. (forrás: http://mult-kor.hu/20140618_a_vilag_legdragabb_belyege_lett_egy_19_szazadi_egycentes)
- Részletek
- Kategória: Cikkek
Az első postabélyeg 1840. május 6-án került forgalomba Nagy-Britanniában. Nagy-Britanniában a 19. század elejére már annyira zavarossá vált a levelek kézbesítéséért fizetendő díjak rendszere, és annyira magasra emelkedtek a díjak, hogy a kereskedők és a tehetősebb emberek a posta kikerülésével, magánúton, esetleg felfogadott küldöncökkel juttatták célba leveleiket, ami a királyi posta számára jelentős bevételkiesést okozott. Drasztikusan egyszerűsíteni kell a díjszabási rendszert, és megfizethetővé csökkenteni a díjakat. 1839 nyarán kísérletképpen bevezették a távolságtól független 2 pennys díjszabást, majd 1840. január 10-én áttértek az 1 pennys díjra. Megoldandó volt még, hogy a levelekért előre fizetendő díjak lerovása céljából ne legyen szükséges minden alkalommal a postahivatalokat felkeresni. Ennek érdekében készíteni kellett egy nehezen hamisítható értékjegyet, amely a postahivatalokban előre megvásárolható, és amelynek a levélre ragasztásával hitelesen igazolható a postai díj kifizetése. A Times című lapban meghirdetett pályázatra mintegy 2700 pályamű érkezett, olykor igen ötletesek, de a zsűri nem talált közöttük igazán megfelelőt. Végül az első bélyeg, a „Penny Black” Henry Corbould grafikus rajzából született, amely William Wyon 1837-ben vert, az ifjú Viktória királynőt ábrázoló emlékérméje alapján készült. Az értékpapírok és bankjegyek nyomásával foglalkozó Perkins, Bacon és Petch cég részére az acélmetszetet Charles Heath és Frederick Heath vésnökök készítették.
Rowland Hill feljegyzései szerint a megfelelő papír és festék kiválasztásától kezdve sokféle technikai nehézséggel kellett megküzdeni, de végül 1840. május 1-jén megvásárolhatók lettek az első bélyegek, óriási érdeklődést és forgalmat kiváltva, noha a bélyeg hivatalosan csak május 6-án került forgalomba.
Mulatságos érdekesség, hogy az első bélyeg elkészítői túl jól végezték el a munkájukat. A postahivatalokban a levélre ütött bélyegző egyik célja, hogy regisztrálja a levél felvételének helyét és idejét; a másik, hogy a félig a bélyegre ütött bélyegzőlenyomat lehetetlenné tegye a bélyeg újabb felhasználását egy másik levélen. Nos, a Penny Black első sorozatai olyan jó minőségű nyomatok lettek, hogy a bélyegzőlenyomat lemosható volt róluk anélkül, hogy ez a bélyegen meglátszott volna, és így a bélyeget a levélről leáztatva újból felhasználhatták. A problémáról értesülve az újabb bélyegeken már gyengébb minőségű festéket használtak.
(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Postab%C3%A9lyeg)
- Részletek
- Kategória: Cikkek
Többen kérték, hogy segítsünk, mert bizonyos esetekben, a boríték lezárásakor, a felhasználó küszködik a ragasztócsík eltávolításával. Ha nem nálunk rendeli meg egyedi borítékját, ez előfordulhat, viszont a nálunk rendelt borítékok többsége vagy valódi szilikonos záródással, vagy un. "fingerliftes" ragasztóréteggel van ellátva. A mi általunk gyártott borítékokat bárki könnyedén le tudja zárni, mert a szilikonos papírréteg és a ragasztócsík között van hely alányúlni.